A láthatatlan néző:
Hogyan változtatja meg a viselkedésünket a folyamatos megfigyelés tudata?
Képzelje el a tökéletes börtönt. Egy kör alakú épület, a cellák a külső fal mentén helyezkednek el, befelé néznek. A kör közepén egyetlen őrtorony áll. A torony ablakai úgy vannak kialakítva, hogy az őr minden cellába belásson, de a rabok soha nem láthatják, hogy az őr éppen őket figyeli-e.
Ez a Panoptikon, egy 18. századi filozófus, Jeremy Bentham által megálmodott börtönterv. A zsenialitása és egyben a kegyetlensége nem a falak vastagságában, hanem a pszichológiában rejlik. A rabok, mivel sosem tudhatják biztosan, hogy figyelik-e őket, kénytelenek abból kiindulni, hogy mindig figyelik őket. A puszta lehetősége a megfigyelésnek arra kényszeríti őket, hogy folyamatosan a szabályok szerint viselkedjenek. A rabok önmaguk őreivé válnak.
Ez a koncepció ma, a 21. században aktuálisabb, mint valaha. Mert ma mindannyian egy globális, digitális panoptikonban élünk.
A digitális panoptikon
A láthatatlan őrtornyok a zsebünkben és az asztalunkon vannak. A közösségi média platformok, a keresőmotorok, az okos eszközeink, az online szolgáltatásaink mind-mind egy központi őrtoronyba küldik az adatainkat. Sosem tudhatjuk biztosan, hogy egy adott pillanatban a viselkedésünket elemzi-e egy algoritmus, vagy egy adatelemző, de a lehetősége folyamatosan jelen van.
És ez a tudat alatti lehetőség, ez a láthatatlan néző a vállunk felett, lassan, észrevétlenül, de alapjaiban változtatja meg, hogy kik vagyunk.
A pszichológiai következmények: a szabadság csendes elsorvadása
1. Az öncenzúra normalizálása: Mielőtt posztolnánk egy véleményt, feltesszük a kérdést: Hogyan fog ez mutatni a profilomon? Mit fognak szólni hozzá a jövőbeli munkaadóim? Nem túl megosztó?. Elkezdjük finomítani a gondolatainkat, tompítani az éleket, kerülni a problémás témákat. A keresőbe már nem merünk beírni bizonyos kulcsszavakat, mert mi van, ha.... Lassan, észrevétlenül elkezdjük cenzúrázni a saját gondolatainkat, mielőtt azok egyáltalán megszülethetnének. A digitális világ egy kitörölhetetlen jegyzőkönyv, és mi megtanulunk a jegyzőkönyvnek megfelelően beszélni.
2. A konformitás nyomása: A digitális világ a népszerűséget jutalmazza. A lájkok, a megosztások, a pozitív kommentek egy folyamatos visszajelzési hurok, ami a biztonságos, közérthető, nem megosztó tartalmakat részesíti előnyben. A rendszer a konform, átlagos, könnyen kategorizálható viselkedést jutalmazza, és a nonkonformista, egyedi, fura gondolatokat a láthatatlansággal bünteti. Elkezdünk nem a saját belső iránytűnk, hanem a lájkok és a megosztások által kijelölt úton haladni. Biztonsági játékosokká válunk egy olyan játékban, ahol a főnyeremény a láthatóság.
3. A kreativitás és a hitelesség halála: A valódi kreativitás a kísérletezésből, a hibázásból, a hülye ötletek kipróbálásából születik. De ki mer hibázni egy olyan rendszerben, ami mindent rögzít és sosem felejt? A kockázatvállalás veszélyessé válik. Ahelyett, hogy kipróbálnánk új identitásokat, új gondolatokat, elkezdünk egy gondosan felépített, márka-biztos online perszónát előadni. A hitelesség helyét átveszi az imázsépítés. Nem önmagunk vagyunk, hanem önmagunk egy gondosan megszerkesztett, a láthatatlan néző számára is elfogadható verzióját adjuk elő.
A kitörés lehetősége: a vakfolt megteremtése
Hogyan lehet kitörni egy olyan börtönből, aminek a falai láthatatlanok? Úgy, hogy létrehozunk egy helyet, ahová az őr szeme nem lát el. Egy vakfoltot a Panoptikonban.
A filozófiánk nem csak a technikai biztonságról szól. Sokkal inkább egy mentális menedék megteremtéséről. Egy privát, titkosított, decentralizált térről, ahol:
A beszélgetéseink valóban privátak.
A gondolatainkat nem elemzi egy algoritmus.
A hibáink nem kerülnek be egy örökkévaló adatbázisba.
Ez egy tér, ahol újra szabadon lehet gondolkodni, kísérletezni és létezni, anélkül, hogy a láthatatlan néző ítéletétől kellene tartanunk. Ez a szabadság, hogy újra önmagunk lehessünk, a magunk tökéletlen, cenzúrázatlan valójában.
A kérdés az, hogy Ön meddig hajlandó a láthatatlan néző szabályai szerint élni?